Akula túra

Reggel 8 körül ébredés. Az előző este volt hogy fáztunk, pedig bennünk volt a fagyálló, de a hideg szél átjutott a nyílászárókon át a hálózsákokba. Összeszedtük magunkat, elbúcsúztunk a zord barátunktól és megindultunk lefelé.

Az út egy darabig ugyanaz volt mint fel: meredek hágók, sziklaalagutak és még egy érdekes dolog, a Nordkapp-ról, ami tulajdonképpen egy szigeten van, de az okos norvégok összekötötték egy alagúttal, és így már kocsizható. A tenger alatti alagút 7 km hosszú, de előtte és utána is van jópár hosszabb sziklaalagút amiért nem kellett fizetni (de ez lehet a szezonon kívüli állapot miatt).

A rénszarvasok között suhanva elmentünk - ha már itt vagyunk - Hammerfest városába, ami a világ legészakibb városa, egyben világörökségi pont is. Átlaghőmérséklet 2 fok. Kicsi norvég település, egy templom, kikötő, kávézó. Furcsaság: sok fekete és ázsiai nép flangál tétlenül a városközpontban. Valahogy nem ide illő…

Visszatérve az E6 főútra Alta város következett. A város belseje modern, kicsit talán nekünk túlságosan is. A Baptista templomot látogattuk meg, ami szintén nagyon ultramodern külsővel és belsővel rendelkezik. Az ajtóban álló néni fél órán át prédikált nekünk és térített, elmesélve a templom építését, a magyarországi nyaralását és még most is mesélne, ha el nem futottunk volna - hogy indul a buszunk...

A norvég útikönyvünkben találtunk egy múzeumot, ami UNESCO plecsivel rendelkezik, az Alta múzeum. Ez egy szép, modern múzeum, 90 NOK - 3600 Ft a belépő. Belül fotók az itt élő őslakósokról, és egy másik bemutató az itteni életről évezredes lépésekkel visszafelé a számi nép életéről. Ők az őslakók. A szabadtéri kiállítás egy 2-6000 éves sziklarajz gyűjtemény, 1-1,5 óra séta. Jólesett és érdekes is volt. Tovább délre!

Első Norvég tankolás: tele tank 41.000 Ft, jajj! Ezt Oroszországban megúsztuk 15.000-ből. Megvacsoráztunk egy klasszikus norvég megállóban, ahol padok, kuka, WC, minden van, amit egy kempingező akar! Ezek a pihenők 1-2 km-re vannak egymástól a szebb helyeken. Kotyogós kávé, szalonna, kenyér... A hungarise turiszt vecserál!

Tovább billegtünk a nappali éjszakában, okosan betartva a sebesség határokat (a büntetés horror, és könnyen sittre viszik az embert, ha nagyon sérti a limitet!). Sok automata traffipax van, de rendőrrel is találkoztunk az éjszaka. 2 órányira Narvik várostól, egy parkolóban véget vetettünk az éjszakai vonatozásnak.

Végre Európa!

Fél nyolc körül ébredve vártuk Oleg érkezését. A reggeli beágyazós ceremónia közben meg is érkezett az SMS, sikerült átlépnie a határt! Örömmel üdvözöltük egymást a Norvég Királyság területén, és kíváncsian hallgattuk, hogy oldotta meg az oda-visszatérést.

Még a norvég oldalon észrevette, hogy a visszautasító pecsét, melyet a vízumra mellé bélyegezték, május másodikai volt, május 13. helyett. Jelezvén a kedves szőke hölgynek, ő már nevetve ment vissza az irodába, újabb jegyzőkönyvet felvenni.  A procedúra után a második autó felvette őt. Az ismerős orosz határőrökkel már nem volt gondja. Sofőrjével, Konsztantinnal azonnal összebarátkozott, elmesélte neki kálváriánkat. Ő jó orosz emberként nem is rakta ki barátunkat az első városban, hanem hazavitte és megosztotta vele Zapoyarniyban lévő lakását, és még útközben telefonon megszervezte Oleg visszajutását a határra másnap reggelre. Igaz hogy csak rosszat írtam a városról, de ilyen rendes emberek is laknak benne!

A határt átlépve azonnal megcsapott minket egy más ország szele. Az út szélén tiszta wc-k, rendezett közterület, takaros, színes finn házak. Az út minősége nem volt sokkal jobb, de jobb volt rajta kocsikázni, tudván hogy újabb, még nem látott ország és érdekességek várnak minket! Kirkenes városában elfogyasztottuk első kávénkat. Itt szembesültünk vele, hogy az eddig is rémisztő árakat lehet még fokozni! Ugyan tudomásunk volt róla, hogy Norvégia drága, de egy-két apró részlet, amit nem árt tudni:

Egy presszókávé: 800-1200 Ft

Cigaretta: 4000 Ft /DOBOZ!

Kenyér: 900 Ft

Benzin: 560-600 Ft/l

Krumpli: 1000Ft/kg

Egy korsó sör 3000 Ft

Az árak nem előkelő helyekre vonatkoznak! A nagy szupermarket, a REMA talán a legolcsóbb.

Innen Finnországon keresztül vezetett az egyszerűbb út, célunk, Európa legészakibb pontja, Nordkapp felé. Első megállónk egy vízesés volt, amibe csak egyszerűen belebotlottunk.

Finnországba átlépve elhagytuk a tengert és a nyíl egyenes utakon hullámvasutaztunk a gyönyörű lapp vidéken. A szarvasveszélyt jelző tábláktól eddig csak reméltük, hogy valódi veszélyt jelentsenek, azonban hamarosan az út szélén legelésző jávorszarvast vettünk észre.

Újra Norvégiába érve, úton-útszélen rénszarvasokkal találkoztunk, akiket néha kiszállva kellett elzavarni, hogy tovább haladhassunk. Az út nagyon változatos egy darabig: hol két méter hó, hol kezdődő rügyezés, zöld zuzmók, hol pedig teljes kihaltság, csak száraz kórók, szikla és hó és jég, mindezeket csak egy domb választja el egymástól.

Európa legészakibb pontja 71,10,21 északi szélességi fokon. A szárazföldön elérhető legmagasabban fekvő hely, amit autóval vagy más járművel el lehet érni. Ilyen kalandoroknak mint mi, kempingezve, szerpentinezve, csak május hónaptól lehetséges az útlezárások miatt.

A hivatalos nyitvatartás még nem kezdődött meg amikor mi érkeztünk, szabadon, fizetés nélkül tudtunk bejutni a kapukon (a belépés 245 NOK, ami 10.000 Ft/fő). Így beálltunk a nagy parkolóba, ahol rajtunk kívül még egy pár lakóautó állt. Középre beparkolva azonnal elővettük a pálinkát, és áldomást ittunk a küldetés teljesítésére! Körülnéztünk a világ végén: két emlékmű, néhány szobor és hatalmas szél - ami itt a tenger mellett nem csoda, de 2 fokban hamar arcunkra fagyott a szemünkből kibuggyanó örömkönny!

A buszt most kineveztük a világ legészakibb kocsmájává (mivel az itteni hatalmas kocsma és étterem komplexum még zárva volt). Előkotorásztuk a három Cohiba szivart, kibontottunk egy palack jó balatonszőlősi rizlinget, és műanyagpohárból, a pálinkát PET palackból szürcsöltük hozzá. Borból előkerült még egy pár a rejtekhelyekről és sokáig beszélgettünk az üvöltő szélben hotelünk halljában. 2 óra körül szolid szalonspiccel másztunk a hálószobába, előtte a felhők között még láttuk az éjféli napot.

Reggeli camping kotyogós kávézás után irányba vesszük a finn határt, ami már csak 100 km-re van, de előtte egy cél: A világ legmélyebb lika!

A hidegháború idején a versengésben az USA közel 10.000 méteres mélységig fúrt le a földkéregbe, de ezt nem hagyva az oroszok 15.000 méterig próbálkoztak. El is jutottak 12.000 méter alá, de ott bedöglött a technika, de attól még mindig ez a világ legmélyebb fúrása, és itt van Zapoyarniy városban.

Zapoyarniy

Nem szép hely, az eddigiek halmozva: csak panel, gyár, szemét, zombik. A városban nincs kávézó vagy étterem, az emberek segítenek, de senki nem nagyon tud semmit, pedig itt a világon semmi más nincs. Nagy nehezen egy gyárkapuban az egyik őr elmondja merre kell menni. Megtaláljuk a helyet, egy bányát megjárva sziklákon keresztül, de az utolsó métereket már megint elzárva találjuk, egy megvesztegethetetlen őrrel, de legalább közel voltunk...

Innen próbálunk elmenni a finn határ felé, ahol újabb lezárás. Erre nem lehet, út van, de ezt nem lehet használni határterület. Vissza. Utolsó esély Norvégia, Kirkenes felé. Állítólag szabad az út. Újabb határ előtti határ ellenőrző pont, de itt legalább beengednek alapos vizsgálat után.

Konzekvencia:

Ide nem kell jönni. Semmi nem nézhető, nincs olyan érdekesség ami megér ennyi utazást. A Kola félsziget északi része zárt terület, csak a főúton lehet menni. A városok rémálmunkból se jöjjenek elő, a természet szépsége igen nehezen súlyozza ellen ezt a kemény orosz valóságot. Zoli már csak a maradék két üveg sörön akar cirill feliratot olvasni, de már az én kemény harcedzett nyugalmam is kezd néha elcsuklani. Murmanszk még úgy ahogy, de ezért senki ne induljon kocsival útnak!

És a ráadás - ahol elfogyott a cérna:

Határ reloaded!

Elmentünk a határra, hogy megkérdezzük, mekkora gond ha egy nappal elébb jövünk, mint lehet (Oleg vízuma, csak másnap azaz 23.59 után enged belépést). Az oroszok azt mondják nekik mindegy, de a norvég oldalt nem ismerik. Az biztos, hogy bezár a határ 11 órakor, ami azért jó mert nem várhatunk itt - vagy Norvégia felé vagy vissza az első ellenőrző pont felé kell mennünk. Hát csak előre, szól a régi jelszóm - ami nem mindig okos.

Probléma:

Nekünk 2 belépésre van engedélyünk, amit már ellőttünk - tehát vissza nem mehetünk. Olegnek 1 belépésre van engedélye. Tehát ha visszaküldik a norvégok akkor mehet haza, de csak gyalog mert minket nem engednek vissza! Az ötlet, hogy a senki földjén alszunk nem tetszett senkinek, és az sem hogy várunk a kapu előtt és reggel nyitáskor adják vissza a papírjainkat. Útlevelek elvéve. Egy szép nagy viking asszony kiabál velem kérlelhetetlenül, és mondja, hogy Olegnek vissza kell mennie, ahogy akar, de gyalog nem mehet, mert ezen az átkelőhelyen csak kocsival lehet átkelni, stoppoljon magának egyet. Szép jövő... A papírokat mi visszakapjuk, engem félre állítanak. Ülünk a bódéban.

Később:

A viking asszonyt felváltotta egy kedves szőke norvég lány, akit kineveztek hozzánk túsztárgyalónak. Arcunkon vélhetően már mindenki felfedezte az idegesség minden jelét, mert nem vicc, hogy ha Olegtől elveszik a vízumot, akkor innen hogy a búbánatos radioaktív kapros szentségbe jut vissza gyalog az 5000 kilométerre lévő városába, úgy, hogy a motyója fele a kocsinkban. A hölgy azt a lehetőséget adta, hogy nem vonják vissza Oleg vízumát, de meg kell várnia a reggelt, és újra jöhet, csak azt kell megoldani, hogy ő visszajusson az első városba, ahol alszik, majd reggel újra próbálkozik. A határőr hölgy az első kocsit megkérte, hogy vigye Oleget a városba (35-40 km).A reggeli kijutást még nem tudjuk hogy lesz. Mi szabadon a Norvég Királyságban, várakozunk a már bezárt határátkelő kapujában.

A kikötővárosi élet a Lenin úton - ami természetesen a főút, nem csak itt, de a legtöbb orosz városban - kezdődött kávéval, süteménnyel, információgyűjtéssel. A város nem oly borzasztó, mint az eddigi északi társai. Kicsit rendezettebb, gazdagabbnak hat elsőre - de azért nem lettünk szerelmesek! Az információink szerint van itt 2-3 múzeum, egy akvárium és Aljosa, de mi kezdetnek a kikötőben kinézett piros (szerintem Arktika) atomjégtörő hajót próbáljuk megnézni.

A kikötőbe jutás - megtapasztalva a helyi bürokráciát - viszonylag könnyen ment, és hamar a nagy piros hajó közelébe értünk, ahol meglepetés várt bennünket! A kikötő közepén állomásozik a világ legelső atommeghajtású jégtörő hajója, neve (na ki találja ki?) Lenin. A hajót bámulva, találtunk egy táblát, mely szerint be lehet jelentkezni a hajóra csoportos látogatásra. Tanakodva a táblánál, egy hölgy érkezett mellénk, aki nagyon barátságosan megkérdezte mit akarunk? El intézte nekünk, hogy soron kívül fogadjanak minket és még angol nyelvű vezetőt is kaptunk. A privát üzemlátogatás végre egy hatalmas élmény volt, amit ugyan nem terveztünk, de bevéshetjük a memoárjainkba, hogy láthattuk a csodaszámba menő gépezetet olyan emberek után mint Nixon, Fidel Castro, Gagarin, és az előző héten itt járt Pierre Richard után. A hajó hatalmas, eredeti berendezésekkel. Kivéve persze a reaktort, amit kiszereltek belőle. Minden információt megkaptunk, és kíváncsi kérdéseimre a válaszokat. Ami érdekes: 13 emelet, uszoda, mozi, fittness, pártvezetői terem, kutató és kórházi szobák. A hajó bejárta a jeges északi tengereket, a falakon az expedíciók képei segítenek elképzelni az ismeretlen világot. Soha nem használták katonai célra az 54 éves veteránt. Atomjégtörő hajóból összesen 9 darab van a világon. Lehetőségünk volt minden nem elzárt területet megnézni, kormányozni, és benézni a reaktor helyére is.

 Sugároztunk a boldogságtól!

 Múzeum projekt

A városi múzeumban 3 szinten láthattuk a környék állatvilágáról,  földrajzáról, ásványkincseiről és a város kialakulásáról szóló kiállításokat. Újra nagy barátságot kötöttünk egy gyezsurnajával, aki meghallotta hogy magyarok vagyunk, és kézen fogva vezetett minket végig alaposan megmutogatva mindent, és elmesélve a nagy magyar szerelme történetét. (Aki itt tanult, de aztán hazatért kis hazánkba és soha többé nem találkoztak.)

Innen az akvárium nevű, tengeri bemutató állomásra mentünk. Mint kiderült, fél napot kell várni, és a fő látványosság egy fóka show… Ezt kihagytuk. Aljosa, a monumentális beton katonaszobor, mely egy domb tetejéről vigyázza a várost. Első saccolásra 50 magasnak tűnt a szép szovjet művészeti alkotás.

Innen irány a perverzióm, keressünk Akulát!

Az északi flotta bázisa Szeveromorszkban van, ami kicsit északabbra van Murmanszktól. Már írtam is a naviba, de az csak nem akart oda menni, maradt a térképészet. Az első tíz kilométer után lezárt út, katonai kontrol, kérdezünk, de egyértelmű az elutasítás: ide csak a katonák és a személyzet jut be. Hát én nem ezért jöttem. Kiötlöttem, hogy a szemben lévő partról nézegetem a titkos bázis hajóit! Irány a Tuloma folyó másik oldala. Kis társaim nem oly kitörő lelkesedéssel fogadták okos terveimet, de nem volt mit tenni, menni kellett! Kis siker! A Murmanszki kikötő északi részével szemben lejutottunk a partig, ahonnan láttunk repülőgép anyahajót, és a jégtörő hajók bázisát, jónéhány más hadihajóval.

A part tele felborult hajóroncsokkal, régi rozsdás csodákkal, igazi világ vége történet képekben. A Szeveromorszki kikötővel szemben nem találtunk lejárót (vagyis későn vettem észre, és vissza soha a jelszó) irány tovább Vidayevó és Ura Guba, ezek a kimondottan tengeralattjáró bázisok. Legnagyobb sajnálatomra minden út lezárva, a fontosabb helyek már több kilométeres sugárban elkordonozva. Ráadásul az út Sznyegorodsk-nál, befejeződik földi halandó számára. Vissza az elejére, Murmanszkba. A még mindig nem csillapodó tengeralattjáró nézési ingerenciám még mindig nem szűnt, így visszafele bementünk az utolsó reménységet adó földúton, a többiek rosszallása ellenére. Lejutottunk az öböl partjára, és kiélhettem a hadihajó nézési mániám. Innen jobb híjján irány a Barents-tenger, és mivel Olegnak csak 14-től jó a vízuma, még másfél napot el kell töltenünk a nem rokonszenves, kihalt vidéken.

Először egy kis falunál próbáltunk eljutni a partig, de elsüllyedve a sárban az első métereken, inkább tovább mentünk egész Pechengáig. Az út jó, de semmi nincs csak katonai bázisok, üzemek, gyárak egy-egy elvétve, se falu, az élet bármiféle jele a kulturális világból.

Pechengába érve, laktanya, gyár, szemét, a tenger felé az út lezárva. Így az öböl partján alszunk egy újabb szemétkupac közepén. Oleg sátrat ver a parton, mi pedig a kocsiban élvezzük a tágas háló előnyeit az éjféli napsütésben.

Három hős vitézünk, megérbredvén menekülni kezdett a nagy Karelia asszony fogságából, erdei ösvényeken, úttalan utakon száguldottak. Hű vasparipájuk után csak az út porzott volna, ha nem szakad az eső. Gyönyörű madarak, tavak és patakok segítették szökésüket, hogy eljussanak az örök fény birodalmába, túl az északi sarkkörön a fehér medvék világába!

Visszatérve a M18 Szentpétervár-Murmansk autópályára, átléptük az északi sarkkört, amit se tábla se faék, se semmi nem jelzett, pedig egy érdekes határ amit a magunkfajta földi halandó ritkán tud átlépni. Innen kezdődik az örök nappal és örök éjjel ország, itt a nyári időszakban 24 órán át világos van, és télen egész nap sötét. A növényzet hirtelen megváltozik, kietlen pusztaság lesz a táj.

A sarkkör átlépését kollektíven pálinkával ünnepeltük, és ha már homár, a következő Fehér Tengeri fürdőzésünket is a sarkkörön túl terveztük megtenni! Beloje More faluban, ami a oroszul a Fehér Tenger nevét viseli, gondoltuk menni fog a strandolás, de sajnos a parti részek mindenhol lezárva. Ahol ugyan behajtani tilos táblák ellenére leérkeztünk egy szép partszakaszra, ott meg egy biztonsági őr és kutyája akadályozta meg perverz tevékenységünket. Új fürdőhelynek Kandalaksa várost néztük ki, ami egy koszos, Poszt-szovjet koszfészek. Nem is leltünk semmit, de tovább haladva a tenger északi részén megleltük álmaink plázsát!

2 fok, de legalább plusz, eső, jégtáblák - ideális strandidő! A szép homokos parton (némi szeméttel tűzdelve), felkészülünk a buszban és felkérjük Oleget hogy dokumentáljon. Egy szimpatikus jégtábla mellett osonunk be a sós vízbe, ami már nem volt annyira gyötrelmes mint az előzőek, mondhatni már élveztük! Visszatérve a civilizációba, a szakadék városban leltünk egy messze kimagasló kvalitású éttermet. Ilyet már tapasztaltunk, de érthetetlen…

A belépéskor manager fogad, ruhatár, szépen felterített asztal, minőségi eszközök, tisztaság, több pincér, kidobó ember, (ugyan nem vágott a hely profiljába, de egy diszkó sarok is van ahol DJ keveri a zenét), és hát amiért bejöttünk – wifi, azaz drótnélküli internet! Kávét kértünk, aztán sört, mert Zoli nem iszik vizet mióta elindultunk és nem akarta megsérteni drága jó szervezetét így félúton.

Oroszországban minden nagyjából a mi árainkon van (benzint kivéve (200 Ft/liter), de minden jobb helyen akár tripla vagy magasabb árakkal is dolgozhatnak, függetlenül attól, hogy épp egy világ vége panelrengeteg közepén vagyunk.

Az irodai munka után irány Murmanszk, a nagy északi kikötőváros, ahol a Golf áramlat miatt mindig mediterrán időjárás van: banán, kiwi és mangóligetek virágoznak – oké, persze hogy nem, de legalább a víz soha nem fagy be, azaz a kikötők egész évben jégmentesek! Fontos tengeri bázis a 300.000-es lakosú orosz város, nem mondható történelminek mert a 1900-as években épült a panelrengeteg. Híres vasútvonal köti össze Szentpétervárral, melyen át a hatalmas kikötőkbe érkező árut dél felé és Moszkva irányába szállítják. Egy szemetes parkolóban sikerült nyugovóra térnünk, de kicsit nehéz volt kezelni hogy éjfél után még mindi olvasni tudtunk a világosságban, de kicsi sör+vodka átsegített minket a álom birodalmába!

Házas élet (bonus track)

A buszban jelenleg három megtermett férfiember próbál kényelmesen megférni egymás mellett kb. 1,5 méter szélesen, ugyan a hálózsák miatt nincs nagy mozgási lehetőség, de:

- senki nem horkol :) (én csak , ha fáradt vagyok...:)

- senki nem szellent, mert ugye azt nem illik...

- fürdünk minden nap szépen...

És most már tudom milyen lefeküdni egy egész nap sört vedelő, dohányzó ember mellé aki füstöl halat és vöröshagymát zabált vacsorára....

Amire még figyelni kell:

A buszt alvás előtt átalakítjuk hotellé, hátsó ülést lehajtjuk, jobb első ülést ledöntjük, bal elsőt előre húzzuk, fa lapokat beigazítjuk, szivacsot kiterítjük, közben minden szükséges eszközt a vezető ülésre pakolunk. A lefekvés csak szigorú sorrendben történhet, tehát a bal oldalon alvó kezdi (az vagyok én) jobb elsőre beülés, vetkőzés, hátramászás, stabilizációs program, következő, és így tovább, nagyon ügyelve arra , hogy egy félrediagnosztizált vizelési ingerrel minkét társat alaposan megsz*patjuk....

Viszonylag korán, fél nyolckor ébredtünk. A kocsit gyorsan menetkészé varázsoltuk. A következő célunk strandolás az Onyega tóban. A medvékről híres Karéliában Medvezsegorszk városát választottuk helyszínül. Rövid keresgélés után megtaláltuk a város strandját, ahol egy nagy szemétkupac és egy rozsdás kazánlemez társaságában kezdhettünk neki a szokásos szertartásunknak. Oleg barátunkat előléptettük operatőrré, mi a buszban levetkőzve, pucéran rohantunk a jég hideg víz felé. Megtisztulva indultunk tovább a Fehér-tenger partján fekvő Kem városába, ahol gyanúsan egy újabb mission impossible-t próbálunk teljesíteni, a Szolovetski szigetet.

Az első gulág

A szigeten világörökség részét képző kolostor, és még jó néhány látnivaló várt volna bennünket. A sziget kolostorát Sztálin elsőként alakította át munkatáborrá (gulággá). Az elhelyezkedéséből adódóan a szökési esély egyenlő a nullával. A jégtáblák miatt ezt a szigetet sem sikerült bevennünk.

Kem városában megpróbáltuk felkutatni a kikötőt. Se tábla, se semmi arra utaló jel nincs, ami azt jelezné, hogy innen bárhova is el lehet jutni. A város Zombiland. Egy horrorfilmnek szebb helyszínt elképzelni sem tudok! Több kísérletet tettünk a kikötő felkutatására. Jártunkban-keltünkben mindenhol csak szeméthegyekbe, igénytelenségbe, értetlen emberekbe botlottunk. Nagy nehezen eljutottunk a kikötő bejáratáig, ahol egy néni közölte, hogy innen június elseje előtt semmilyen hajó nem megy sehova. Az ok a már említett jég. Így jobb híján értekezletet hívtunk össze a  „B” terv kidolgozására.

A térképet magamhoz ragadva kiszúrtam egy falut, melynek neve Kalevala, közel az orosz- finn határhoz. Biztos voltam benne, hogy valami köze lesz a falunak a híres finn eposzhoz. A térkép végig normál utat jelzett. Kb. 150 km kitérő, hogy elmondhassuk, benne voltunk a Kalevalában! Az első 50 km makulátlan aszfaltút után, bekövetkezett, amit már oly régóta vártunk. Félméteres kátyúk, emberfej nagyságú sziklák.

Az offroad verseny közben csak a természet szépsége nyugtatott bennünket. Felénk nem ismert növények, zuzmók, milliónyi tó tarkította utunkat. A falu határában lévő benzinkúton, kérdésünkre a hölgy elmondta, hogy a Kalevaláról már hallott, de itt ugyan semmi nincs egy évente megrendezésre kerülő kutyaszánhúzó versenyt kivéve - ami persze télen van. Később rájöttünk, nem hazudott a néni: TÉNYLEG SEMMI!

Ha már lyukra futottunk, kitaláltuk, hogy legalább szaunázunk egy jót a fogcsikorgató hidegben. A faluban két szállodát találtunk. Az egyikben egy csapat már lefoglalta a szaunát, így marad egy lehetőségünk: a másik! Itt két órát kell várni, hogy „felmelegedjen”.

Az orosz szállodaipar

Azt már tudtam, hogy az orosz szállodák drágák és szarok. A szálloda bárjában sörözve eldöntöttük, hogy a szaunázás után ágyban alva töltünk el egy éjszakát. Egy háromágyas szoba ára a májusi főszezonban - mert az egész év főszezon , azaz soha nincs itt senki, ahogy most is csak mi vagyunk itt - 2500 rubel azaz 18.000 Ft. Reggeli nélkül, + 100 rubel parkolási díj, 50 rubel regisztrációs adó fejenként (aminél én olcsóbban adom Balatonfüred központjában lévő, 80m2-es apartmanomat).

Na de mit kapunk ezért? A száz éves „igényesen” felújított fa épületben (tapétázás, linóleum) egy réteg gipszkartonnal elválasztott, kutyaól méretű szobák lettek kialakítva. A szobánkba 3 db, 1984-ben, az úttörőtáborból leselejtezett cserkészágy lett bezsúfolva. Az ágyak 1,8 m hosszúak, így a lábaink bokától lelógnak róla. A matrac rugója egy óra fekvés után, gerincem irányában átszúrja a hasfalamat. Az ágynemű szép, tigrisek vannak rajta… Az egyrétegű üveggel ellátott tákolmány ablak becsukhatatlan, az ablak mellett alvó fején képződött deret és jégréteget a szobában fűtésként funkcionáló olajradiátor nem képes leolvasztani. A radiátor az ágy melletti konnektorba van bedugva, ami tőből ki van szakadva a falból, így az ott alvónak egy óvatlan pillanatban megrázó élményben lehet része. A szobában található még 1 db eltört szék, egy gépzsírral alaposan átitatott szőnyeg, egy egy csatorna vételére alkalmas zsebtévé, valamit egy kis asztal, ami a vacsoránál jó szolgálatot tett.

Két óra, néhány üveg sör és egy üveg vodka eltelte után elindultunk a szaunába, ahol hidegebb volt, mint a „meleg” szobánkban.  Jeleztük a recepciósnak, hogy hiba van a rendszerben, erre ő azt mondta, hogy ez be van kapcsolva, és ez így jó!  A drága elektromos kályha és a modern szauna hatalmas csalódás volt - egy fafűtéses, klasszikus orosz (bánya) szaunára vágyva - 550 rubelért.

Természetesen tisztában voltunk vele, hogy mi vár ránk egy oroszországi utazás során, de az ár-érték arány, és az én szakmai önérzetemet bántva, kénytelen voltam ezt a kritikát megosztani.

Ha Vejnemöjnen itt lakott volna, tuti rövid úton az öngyilkosságot választja, és dugába dől a nagy finn eposz!

9-kor ébresztő, reggeli. Át kellett alakítani a hálófülkét három személy elszállásolására alkalmassá. Mostantól 3-an kell hogy lakjunk az „öreg amerikai” gyomrában.

Oleg

Még az első 2009-es Bajkál-tavi autós túra során ismerkedtem meg vele. Ufa városában járva, önkéntes idegenvezetőként megmutatta a várost és jó orosz vendéglátóként, mindenben segített. Így alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Azóta többször járt Magyarországon, és én is nála. Jeleztem neki utazási tervünket és ő szeretett volna velünk tartani. Sok mindenben (helyismeret, nyelvtudás) a segítségünkre lehet, bár még ő sem járt ezen az északi részen.

Első megállónk a ladoga-parti halászfaluban, Zaosztrovje-ben történt, Szjasztroj városa melett. A part nehezen megközelíthető, a hatalmas láp és a körbe futó apró folyók miatt. Ideiglenesen tákolt hidakon, földutakon jutottunk el a hatalmas tó partjára. Utunkat végig horgászok és halászok hada szegélyezte. Bottal, merítőhálóval próbálták magukévá tenni a halállományt. Ígéreteinek eleget téve, egy kis öbölben habtestünket átadtuk a tó szellemének, belementünk. Hőmérséklet 12 Celsius, vízhőfok 4. A felfrissülés után irány Karelia fővárosa, Petrozavodzk. Azzal a céllal érkeztünk ide, hogy innen hajóval, csónakkal vagy tutajjal közelítjük meg Kizsi szigetét, ahol a világörökség részét képező csodálatos fatemplomot szerettük volna megnézni. A városba érve igazi lepukkant orosz proletár paneldzsungel fogadott minket. Szügyig érő szemét, káosz, fél méter mély kátyúk az utakon. A május 9-i ünnepség végéhez közeledve a férfiak sörösüveggel, gyerekek lufival ünnepeltek (kb. retro majális 30 évvel ezelőtt).

A kikötőbe érve szembesültünk a ténnyel: arról tudtunk ugyan, hogy menetrendszerinti járat még nem jár, semmilyen más eszközzel nem tudunk a szigetre jutni, mert május 20-ig hatóságilag tilos a vízre kimenni. Erről a parton posztoló rendőr tájékoztatott minket. Ilyenkor még jégtáblák borítják a tó vizét. Szomorúan konstatálva a tényt, hogy ezen küldetésünk kudarcba fulladt, elhagytuk ezt a nem túl szimpatikus várost. Útközben kérdezősködtünk, hogy van-e valami nevezetesség Kareliában, amit érdemes megnézni. A válasz minden esetben: van itt sok fa és sok medve, akik ilyenkor téli álmukból felébredve, nem túl jó társaságok.   Az eredeti útitervben is szereplő, Kivacsi volt a következő célállomás, ahol tervünk szerint az éjszakát is eltöltenénk.

Kivacsi Nemzeti Park. Megérkezve Kivacsi-ba sorompóval lezárt nagy parkoló bejáratánál találtuk magunkat. A portás néni nagyon kedves volt velünk és nyitvatartási idő után, ingyenesen beengedett bennünket a Kivacsi Nemzeti Park központjába, ahol, mivel még világos volt (22 órakor) fényképezhettük a nem túl magas, de bővizű vízesést. Az elkerített területen Oroszország növényvilágát nézegethettük a szakadó esőben.  Szerettük volna itt tölteni az éjszakát, mivel a parkoló biztonságosnak tűnt és fedett vacsorázóhelyet is találtunk. A portáshölgyet megpróbáltuk egy üveg jó magyar borral megvesztegetni, de a nemzeti park területén nem engedélyezett a kempingezés. A vacsoránkat azért elfogyasztottuk itt. A bőséges vacsora és a helyi vodkás üveg kifacsarása után irány a nemzeti park kezdetét jelző tábla. A koromsötét erdőben, immár egy méterrel a park határától, hering módjára bezsúfoltuk magunkat a szép kék odunkba, és édeshármasban mély álomba szenderültünk. Hiába vártuk, nem kopogtatott ránk a medve, ellentétben az esővel, ami viszont reggelig kopogtatott a bádogtetőn.

Szentpétervár

Az ígéretét betartva a liftszerelő fél óra múlva megérkezett, a fölöttünk levő emeletről lekiabált, hogy mit csinálunk, mintha mi rontottuk volna el a liftet. Kiszabadultunk rabságunkból és elindultunk a metróállomás felé, hogy azzal közelítsük meg a belvárost. Közben elhaladtunk a Balaton Pláza mellett, ami egy üzletház Szentpétervár déli negyedében. Érdekes volt látni tavunkat egy kicsit amorf formában egy pláza tetején. A parkolóban láttunk egy magyar rendszámú autót. A városnak jól kiépített metró hálózata van (6 vonal). Dél körül érkeztünk meg a belvárosba és ott találkoztunk Oleg feleségével és lányával. Együtt kezdtük meg végigjárni a főbb nevezetességeket.

Nem vágunk bele Szentpétervár látnivalóinak részletes leírásában, mivel erről már írtak nálunk szakavatottabb emberek is sok vastag útikönyvet.  A mi véleményünk a városról: Maga a belvárosi rész hihetetlen nagy, mint egy átlagos magyar megyeszékhely szőröstül-bőröstül. Aki ide szeretne utazni, mindenképp szánjon rá minimum egy hetet. Akkor is csak felületesen fogja megismerni a helyet. A városba érkező hatalmas turista tömegek, vonzzák a bűnözőket és a gazdagodni vágyó vendéglátósokat, büféket, taxikat... Nekünk sikerült áldozatává válni egy zsebtolvajnak. Egy kisebb összeggel szponzoráltuk.  A több mint ötmilliós metropolisz rendezett, nagyjából tiszta, a közlekedésben a megszokott orosz káosz uralkodik.

Este nyolc körül tértünk vissza lepukkant, 7. emeleti panel bázisunkra, ahol gyors fürdés, mosás, vacsora után megérkezett a lakás tulajdonosa, akinél Oleg és családja is vendégeskedik - mostmár mi is. Ő Rudolf, Oleg ufai jó barátja. Óriási orosz vendégszeretettel fogadott minket, mintha száz éve ismernénk egymást. Ettünk, ittunk az orosz gasztronómia csodáiból. Füstölt és marinált halak tömkelegét, kaviárt, akroska levest (zöldségek, tojás, kefir) fogyasztottunk. Újdonsült barátunk egy esti városnézésre invitált, ahol többek között egy érdekes szentpétervári eseményt is megtekinthetünk.

Ez a dolog a Néva folyó hídjainak felnyitása, melyre azért kerül sor minden nap éjjel 1 órától, mert a város hajóforgalma csak így tud közlekedni az alacsonyra épített hidak miatt. A várost mindenképp érdemes este kivilágítva is megtekinteni (nyári időszakban 23 óráig világos van!).  Esti csavargásunk közben megnéztük az Auróra cirkálót és több pontról is megnéztük a gyönyörű kivilágított várost.  A fáradtságtól félholt állapotban vártuk a hídnyitási ceremóniát, miközben idegenvezetőnk elmondta, hogy ez idő alatt a város több pontja gépjárművel megközelíthetetlen (aki ott ragad, az reggelig ott is marad).  Eljött a várva várt pillanat. A hidak elkezdtek emelkedni, a hajók megindultak - ez rajtunk kívül másokat is érdekelt. Tömegek nézték a Néva partjáról az eseményt. Irány haza, ahol újra vacsora, pálinka, beszélgetés és hajnal háromkor kisbuszunkba visszatérve (mely a panelház előtti parkolóban várt bennünket) nyugovóra tértünk.

május 8.

Reggeli ébredésünk valószínűleg dél körül történt volna, ha egy kukásautó nem a "hálószobánk" ablaka alatt túráztatja az orosz ipar magas minőségben megépített kiváló környezetvédelmi és hangnormával megáldott mesterművét. 9 óra. Oleg kopog az ablakon. Viszi a családját a repülőtérre. Ők hazatérnek Ufá-ba. Innentől már Oleg is az Akula Team tagja.

A "lakás"

Minden jó érzésű ember az ajtóból hanyatt-homlok menekülne az elé táruló látványtól. Ahogy azt az előző túrákon már megszoktam, most is azt tapasztaljuk, hogy az orosz átlagember nem ad a lakásának belső berendezésére. 1968-ban megépített lakásban, ugyanazok a bútorok, kitaposott linóleum, lefeslett tapéta, leszakadt mosdókagyló, érintésvédelmileg természetesen „makulátlan” drótok és villanykapcsolók. A nagy örömünkre fellelt muzeális mosógép is szekrényként funkcionált. Ezenkívül a luxustermékekre áldoznak (LED TV, okostelefon, márkás ruhák). Ezt nem tudjuk hogy miért van így. Talán azért, mert nem az ő tulajdonuk a lakás, vagy mert ez kívülről nem látszik. A látvány ellenére mindent tisztán tartanak, de az 50 év az 50 év…

Amíg Oleg és Rudolf a reptéri transzfert intézték, mi alaposan bereggeliztünk. Mivel nem találtunk egyéb hideg innivalót egy üveg minőségi orosz pezsgőnél, ezért a kaviárt ezzel öblítettük le. Panelkulinária. Kaviár befőttesüvegből, kanállal, pezsgő bögréből. Jobb híján. Társaink visszatérése után indul az újabb haditerv. Elsőként a Petropavlovszki erőddel szembeni haditechnikai múzeumot tekintettük meg. Szartól az űrrakétáig volt itt minden, amivel az emberiség pusztította az "ellenséget". Három óra alatt, feszített tempóban sikerült abszolválni a múzeum körbejárását, amibe még az is belefért, hogy a világhírű Kalasnyikov AK-47 típusú gépfegyvert szét- és összeszereljünk. Aki fogékony a fegyverekre valamint az orosz hadi és egyéb technikára, annak mindenképp a figyelmébe ajánljuk!

Kávé, sör, Kronstadt

Kronstadt a várostól 50 km-re a Finn-öbölben fekvő sziget, mely ma már a várost körülölelő körgyűrű része. Az újonnan épült útszakasz egy darabig a tengeri töltésen halad, majd egy víz alatti alagúton éri el a szigetet. Az alagút felett működő monumentális zsilipen keresztül folyik a hajóforgalom. Már előre kitervelt szándékkal érkeztünk ide, mivel tudomásom volt róla, hogy az orosz flotta egy része ezen a szigeten állomásozik. Alapos térképészeti felkészültségemnek köszönhetően, a cirkáló flottát hamar megtaláltuk. Meglepetésünkre egész közel mehettünk hozzájuk és fényképezni is engedték a hadihajókat.

A technika óra után egy kis kultúra következett. A kikötőből Zoli kiszúrt a sziget közepén egy hatalmas templomot, amit egy patakon átívelő kis hídon közelítettünk meg. A templom előtti téren már készülődtek a holnapi (május 9.) nagy orosz felszabadulási ünnepre. A templom és a téren lévő örökmécs az orosz hadsereg tengeri áldozatainak emlékére épült. Az útközbeni vacsoralehetőség megbeszélésének közepette Zolinak égető pörköltfőzési vágya támadt, melyet csillapítani csak másfél kiló jó orosz disznóhús tudott - barátai legnagyobb örömére! Este magyar napokat tartottunk a panel "kantinjában". Ha már pörkölt, nehogy már ne kerüljön elő a kocsiból egy újabb palack házipálinka, melyet ásványvizes palackban rejtettünk el az ádáz vám és pénzügyőrök lankadatlan figyelme elől. Szpáty.